Nagy filmművészek szokták gyermekkori Box-gépeikre fogni fellinis odavágyódásukat a bűvös mozivilágba. „Csak a mozgókép adhat teljességet – tanítják arrafelé –, az állókép csupán egy szelet.” Sefi, azaz Schäffer László nem hitt az „axiómában”, őt nem varázsolta el a stúdiók karrierigézete. Csöndben hajtotta össze asszisztensi vászonszékét Keleti, Ranódy s a többi mesterrendező mögött, és odébbállt. Gyarmat utcai dezertálása azonban csak a Könyves Kálmán körúti dokumentumfilmgyárig tartott, ahol meglelte még Jancsó, Mészáros Márta, Szabó István és Huszárik lába nyomát s a valóságábrázolás műhelyeit. Idővel a legjobb operatőrök vették maguk mellé a gépállásokra, világításokra egyaránt érzékeny szemű fiatalembert, aki viszont szüntelen azt bizonygatta, hogy néha egyetlen filmkocka többet mond el egy adott helyzetről, mint a hosszú panorámák.

Scháffer László felszállás előtt

Évek múltán kap egy önálló filmet. Úgy forgatja le a Bakonyerdőt, hogy több mint ezer kockát illeszt, vág Mendelssohn e-moll Hegedűversenyének 27 percére. Partitúrából dolgozik, a „végtermék” mégis inkább fotómontázs hatását kelti. Ez az utolsó löket. Veszi is a cókmókját, hozzá egy Leicát, és bejárja a maszek képgyártás kötelező stációit. Hívótank és nagyítógép kerül a fürdőszobába, gyárt igazolványképet, „röhögős” családit, síró temetésit, és országjárása közben örömét leli a tájban. Vonzzák a szakrális témák. Egész sorozata van pléhkrisztusokból, a zsámbéki templomromokat pedig olyan szögből fotografálja, hogy előtte órákat vár az alkony kontrasztadó ellenfényhatásaira.

Saját úton

Mindig mindent kivár. Azt is, hogy felfigyeljenek rá, egyéni kompozícióira. Fiatal évei már jócskán elperegtek, mire a fotóélet hivatalos testületei is befogadják. Meglesz aztán az első kiállítás is, egy Pest környéki művházban, ahol az ítészek és képszerkesztők a hagyományos beállításokat elvető budapesti totáljait dicsérik. Nem szegődik el mégsem riporternek, de nem kér a mosolyalbumos álomvilágból sem. Saját „mindenes” útját járja. Most már saját kocsival. Dzsipje nem éppen Willis Overland, a maga kitalálta Sergeant márkanevet sablonnal festi rá, miután életet lehelt az erdélyi roncstemetőből vett járgányba. Azzal indul most megbízók felhajtására, kifigyelve, melyik szakágazat hozat külföldről dizájnereket. Előbb a lakberendezőknél fékez, majd jó időre a gasztronómia parkolójába áll be.

Jött aztán a külföldjárás. A pesti redakciók kapkodtak szentföldi képei után, amelyeken talán elsőként látszanak együtt a vidék őslakói, amint szétlőtt/szétszedett házaikból vándorolnak a sűrűn változó demarkációs vonalak között. Sefi panyókára vette a világot, s habár a messzeségeket repülővel járta be, köhögött a Sergeant indiai meredélyeken s a Kaukázus szerpentinjein is. Aztán vissza az öreg földrészre, bebarangolva annak mindkét Galíciáját például. Az ibériaiban hogyne mártózott volna meg a Prado műkincstengerében, az Alcazar lőrései után pedig csípőből „lőtte” El Greco szülőházának képeit. Itt sem szerették a külföldi fotóst. Nem is használt vakut. Egyébként is azt vallja, jó, ha maga a természetes fény exponál. A „digi” szupergéppel már nincs gond, de neki feldobog a szíve-lelke, ha film kerül a keze ügyébe, hát még ha hatszor-kilences.

Dante világa

Sefi sokfelé járt, mígnem specializálta magát a nemzeti étkezési szokásokra, gourmand-ológiai szakkönyvei ínycsiklandozó kísértetként járják be Európát. Mindebbe belefér, hogy – alkalmi profilváltásként, mint self made régész és etnográfus – csatlakozzon a bibiliai tájak és történések kutatóihoz. Az évezredes sírkövek vallatása, a hieroglifák, arameus, perzsa és óhéber vésetek reprodukciói közepette hallotta a korszakos megállapítást, miszerint magyar hebraisták tárták fel a középkori arab tudományok történetét is. Meglelték ők is az 1700-as években íródott Gyehenna traktátusát, amelyből mestermű született a régi olajfestmények új életre keltésével.

A tudós Schöner Alfréd – Sefi illusztrálta – kötete egyfajta alámerülést jelent ugyan a dantei alvilágba, mégis fennkölt élményt sugall. A pazar kivitelű album egy példányával engem is megajándékoz. Dedikációja: „A mennyországban lehet hogy jobb, de a pokolban több az ismerős.” Szarkazmusából kigyógyíthatatlan.

Egyébként több nyelven – mondjuk így – kommunikál. Habár a Rigó utcában egyikkel se vinné át a felsőfokot, kombinatív készsége mindenütt előhívható. Külföldön járva ha egy kifejezés nagy hirtelen nem jut eszébe, lezser könnyedséggel emeli át egy másik nyelv szókészletéből. Egy izraeli őrjáratot is elkábított egyszer lengyel, német és magyar szavakkal cizellált angol típusszövegével. Hallgatták egy darabig, mígnem a járőrparancsnok rászólt, hogy folytassa magyarul, mindnyájan jobban járnak. S a Labanc úti egykori manréza kedvelt orgonistájának fia beadta a derekát. Habár zárszóként, olvasottsági regiszteréből bekattant egy dupla értelmű „Salom Alechem”. Végül jó ajánlólevélnek bizonyult a nemzetközi újságíró-igazolványban „véletlenül” bentfelejtett Award of Merit kicsinyített mása, mely rangos fotósdíjat még rangosabb urak adták át neki, mint látható volt Őfelsége festménye előtt.

A nagy utazások után (hozadékuk 40 könyv és 20 kiállítás) jöttek – ha nem is pihentetőül – a honi rövid távúak. „Közel kell menni a dolgokhoz” – olvasta Capától, de mit tesz a fotográfus, ha egy városrész a célpont? Gépre száll. Összeszövetkezett hát egy maszek pilótával, akinek kellőképp lassú a gépe. Kiemelik az ajtót, kilógatja a lábát, kap egy hevedert a dereka köré, gépét a nyakába, csak így lehet. Fentről térkép a táj, habár nem tudja, hol lakott Vörösmarty Mihály, mármint a névrokon ezredes, a légirendészet hajdani kőkemény parancsnoka. Az viszont eszébe juthat róla, milyen sziszifuszi ügyintézésbe került valamikor egy légifelvétel engedélyezése. A filmet kikockázva vizsgálták, nem kerül-e rá „objektum”, netán maga Ferihegy. (Mintha egy külföldi járat ablaka nem kínált volna mindig jó madárperspektívát az utasnak!)

Sefi tehát dolgozni a mennyekbe jár. Hol a Parlament, hol a Halászbástya fölött kerepel bérelt gépével, teljesíti a kerületi önkormányzatok megbízásait, hogy új utak, hidak, különféle létesítmények kellethessék magukat felhőktől és napsugaraktól övezve. Az elsőség a szülőföldé.

A Tripoliszban nőtt fel.

Fények és árnyak

Bele-belezsibbad olykor a többórás lebegésbe, megtanulta viszont, hogyan irányítsa egy kézmozdulattal a fények, árnyak, kósza napcsíkok és termikáramlatok közti manőverezést. Landolás után kikecmereg a kabinból. Mint egy tengerész kihajózáskor, úgy húzza maga után a zsákját. Van vagy harminc kiló a legszükségesebb felszerelés. De itt legalább nem kell túlsúlyt fizetni. A drága kamerajószágot Dávid fia dédelgeti. Asszisztens és hadsegéd egy személyben.

Másnap, ha jó az idő, újra felszállnak, megy tovább a verkli. Az éjszaka az utómunkálatoké. A NASA-nál sem lehet nagyobb archiválási rend. Amíg kitart a nyár végi napfény, nekivágnak a vidéknek is. Az eredmény: a – legjobb értelemben vett – légből kapott honismeret.

forrás: 168 óra online