Az éjszaka elment az utolsó MALÉV gép is Ferihegyről. Sokan szó szerint sírtak a búcsúztatásakor. Demeter Csaba egyike volt azoknak a MALÉV-pilótáknak, akik Írországba repültek a flottával. Az utolsó útról torokszorító beszámolót írt a Facebook-on. Íme.

Fotók: Hardy Mihály, Budapest Airport

“Kedves Barátaim, Kollégáim, Kedves Második Családom. Mérhetetlen fájdalmat érzek legbelül, és a mai napig nem tudom elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Megtörtént és ÍGY történt meg.

Nagyon sokáig bíztam, reménykedtem abban, hogy lesz megoldás, de péntek reggel telefonra keltem, melyet először nem akartam elhinni. MEGÁLLT A CÉG 

Rettenetes lehetett ezt eldönteni, és kimondani, hogy VÉGE.

Elkeseredettség düh és sokk hatása alatt mentem ki és pakoltam a szekrényemet. Akkor kezdték keresni azokat a pilótákat, akik visszarepülik a 737-eseket a bérbe adónak, tulajdonosnak, és nyilván az első reakciója mindenkinek az volt, hogy nem, szó sem lehet erről. Miért mi adjuk az utolsó mindent eldöntő döfést magunkba?????

Aztán valamelyest tisztultak a gondolatok, eljutottak az információk, a fontos információk és úgy döntöttem, döntöttünk, részt szeretnék venni ezen a repülésen. De ez nem csak az volt. Délután fél 5 körül gyülekeztünk a CREW CENTERBEN. Nevetgéltünk, örültünk egymásnak izgalommal vártuk a dolgot. Aztán irány az APRON.

Mindenki elfoglalta a számára kijelölt repcsit a szép, és talán akkor mindenki számára a legszebb fehér madarat a kék orrával, és a legszebb logóval a farkán, amit valaha láttam gép farkán. Akkor már nem voltunk vidámak, de a feladatra való koncentrálás a kiszolgálás szervezése feledtette velünk az érzéseket. De ahogy Végig néztem az egymás mellett sorakozó gépeket, belül éreztem ez nem jó így. Nagyon nem jó. 

Aztán elindultunk szépen egymás után sorban elköszönve, kihangsúlyozva a járatszám előtti hívójelet: MALÉV. Jó érzés volt.  Az út sima volt, kaptuk a direct-eket, 300-400NM direct-eket, mintha Ők is tudták volna, nem biztos, hogy lesz még alkalom segíteni. Pedig nem kellett időre menni, nem volt utas, csak mi ketten. A kapitány és első tiszt. És a madár, a fehér madár kék orral, BLUE NOSE.

Éjfél körül megérkeztünk EINN-be, sorban egymás után szálltunk le szépen meggurítva, ezzel is tisztelegve az elmúlt időszak felett. Megálltunk egymás után, sorban guruló utakon, álló helyeken, leállítottuk, kipakoltunk, kikapcsoltuk a fényeket, sötétbe burkolóztak a gépeink. Szörnyű érzés volt, OTT KELLETT HAGYNI ŐKET.

Reménykedtünk, még hátha jön egy telefon, GYERTEK HAZA GÉPESTÜL, ez csak egy álom, vagy egy rossz vicc volt. De nem jött ilyen. OTT MARADTAK. Mindegyik.  DAS-al jöttünk haza, LQD a retró. Szuper jó kis gép, fantasztikus személyzettel.

Összeszedtük magunkat, beszálltunk, de a hangulatunk egyre rosszabb volt. Tudtuk merre fogunk kigurulni. És tudtuk, nem lesz jó a látvány, de mindenki erősnek érezte magát.

Ekkor már volt, aki 24 órája volt ébren, de abban a pillanatban a fáradtság volt a legkevésbé fontos, meghatározó. Néztem az ablakon kifelé, és megláttam a mi madarainkat. Az épületek fényei, művészi szépséggel rajzolták kis a sötétségben a boeingok sziluettjét. A logó már nem látszott. Mintha így lett volna megkomponálva.

PICSÁBA. Potyogtak a könnyek…..senki, szerintem senki nem tudta magába tartani. Torokszorító, fojtogató érzés volt elgurulni és felszállni. Mintha a szívünkből téptek volna ki egy darabot. “NEM HISZEM EL, HOGY ITT KELL HAGYNI ŐKET”, hogy van ez? Hát így. Ha most beszélnem kellene nem tudnék. 

A Malév utolsó járatának kapitánya így búcsúzott a légiirányítástól, katt:

http://snd.sc/znDtp6

12 éves koromban döntöttem el, hogy ezt szeretném csinálni, így szeretném csinálni, ITT szeretném csinálni és ilyen emberekkel szeretnék együtt dolgozni. Sikerült, ha nem is nagyon sokáig, de azért sikerült.

Köszönöm nektek a feledhetetlen 9 évet, és Örülök hogy részese lehettem a Magyar Nemzeti Légitársaságnak, a “MA”gyar “LÉ”giközlekedési “V”állalatnak. Remélem még dolgozhatok veletek, mellettetek, EGYÜTT, a légi iparban, egy Nemzeti légitársaságban. Hát ez jár a fejemben most, és még egy ideig biztosan. 29. órája vagyok fent, de nem tudok aludni.”

Demeter Csaba

Ha megindítónak találtad a beszámolót, akkor a következő link alatt lájkoljátok!

http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/malev-az-utolso-ut-2/