Winkler Róbert Totalcar

A garázsban HAB3-nak van a legjobb anyakönyvi neve: Simon Protectornak hívják, mint egy kemény arcélű képregényhőst. A Pantherek persze modernebbek, hiszen ez 1992-es, de a szemek csillogásából látszik, a tűzoltók számára csak akkor kerek a világ, ha hallhatják Simon Protector pokoli motorhangját. A világon négy készült belőle, van mindenféle nyűge, de ilyen agresszív, böszme motorhang tényleg párját ritkítja a haszonjárművek sorhatos, hosszú löketű világában. 12 literes V8-as van benne. Félelmetes.

Átlag 10 ezer liter víz, ezerötszáz liter habkoncentrátum és 250 kiló oltópor, ennyi van egy-egy autón. A garázsban minden tűzoltóautó kipufogóján gázelvezető: a plafonra szerelt sínen rögzített cső segít, hogy a gyakori ellenőrző riasztások és a minden reggeli ellenőrző kiállás során ne gázosítsák el magukat. Aztán ha kiáll az autó, a cső végigsiklik a sínen, és a kapuban automatikusan lecsatlakozik róla. A fontosabb autókon elektromos motormelegítő is van, de minden indítómotor hálózati áramot kap, így aztán nincs apelláta, menni kell.

A Panthernek már az ajtaja is inkább denevérszárny, mint nyílászáró. Bekászálódáskor megkérnek minket, hogy ne nyúljunk semmihez, illetve nyúlkálhatunk, csak a műszereket ne állítgassuk el, mert akkor az ügyeletesnek végig kell bogarásznia az egészet. Természetesen az utasülés felől is találok odabent egy pár tűzoltócsizmát, letolt nadrággal.

Az áramosításra feláll a számítógép, mutatja a hat vízkört, a főágyút és az orrmonitorokat, de még azt is elég pontosan látjuk, hol tart konkrétan a víz. Közben elindulunk, a Panther halkan remeg, de ez csak addig tart, míg a füstcső le nem válik rólunk, és nem kap egy padlógázt: nagyon súlyosan indul meg. Gondolom, csalóka a nagy tempó miatt, mert nagy vasban mindig intenzív a gyorsulás, de ezzel talán nem kapnánk ki egy kétütemű Trabanttól, mint a Scaniával.

Van menet közbeni szivattyúkapcsolási lehetőség, de most az álló helyit választjuk. És most tényleg, vizezhetek?- kérdem a pilótától. Persze. Melyikkel? – nézek a három joystickra. Amelyikkel akarsz. Ó, hát akkor az orrmonitorral kezdenék, köszönöm. Uááááúúúú! Ez jó. Nagyon hamar ráérez az ember, és hatalmas erővel zúdul ki a sugár – rossz célzással simán átlövünk hosszában a gép felett, pedig olyan 30 méterre állhatunk a faroktól. Kipróbálom a főágyút is; kardozni is lehet, mint Kemény Henrik a csokiember ellen. A fotózó Árpád akkor lesz vizes, amikor kipróbáljuk az önvédelmi fokozatot.

A sugár összetartása, vagy mije, terpesztése állítható, mégpedig nagyon precízen: eldönthetjük mennyire terüljön a víz a lézersugárral határosan egyenletes vastagságtól a széles tölcsérig. Utóbbi az önvédelmi vízfüggöny, amit akkor vehetünk igénybe, ha túl közel állunk egy váratlanul erőre kapó tűzfészekhez. És ilyenkor a főágyú csinál elénk egy vízfalat, miközben a két orrmonitorral még mindig olthatunk. Egy csoda. Hiába, a tűzoltóság már csak olyan, mint a mentők meg a rendőrség: kevés a fizetés, de sok az adrenalin.

A Panther, vagyis mondjuk ki a rendes nevét, HAB5 után nehéz nagyot villantani, de az Aerotrac vontató jó egy erős holtversenyre. Komoly tűzoltóautót ritkán látunk reptéren, de melyik igaz autóbuzinak ne porcosodott volna a répája egy ilyet látva? Bizony, az Aerotrac a Ferihegyre delegált Batmobile, vagy ha úgy tetszik, hivatkozhatunk az Alien 2-re is, abban is valami ilyesmit alakítottak át. Nyilvánvaló, hogy a kutya se törődött a formával, de a funkció így is kiadta: több száz tonnás repülőgépek tologatása-vontatása nagyjából ilyesmit kíván. Az Aerotrac magyar tervezés, magyar gyártmány, Rába motorral, made in Hódgép, 1990. 18 tonna az össztömege – ez már télen is megtapad. Összkerekes, automata váltós, van lassú és gyors fokozat. Lassúban nagyjából 20 km/h a végsebesség, de szinte ellenállás nélkül mozdít meg 150 tonnát.

A fülke alacsony, hogy elférjen az egész a repülőgépek alatt, a kerék viszont hatalmas, mert amikor ezt tervezték, még nem voltak a maihoz hasonló terhelhetőségű kisebb abroncsok. Na jó, mindenki meneküljön, hadd menjek vele egy kört!

Belül hagyományos, bármilyen húszéves teherautó, leszámítva, hogy majdnem a földön ülünk. Ritkán jönnek be ennyire megérzéseim, de itt előre tudtam, hogy ezt a kombinációt imádni fogom, és erre tényleg. Hihetetlen: nem ültem még dízelvibrációval remegő nagyvasban a kerékagy alatt. A kezelőszervek ütött-kopottak, de mechanikailag nagyon egyben van, érezni rajta, hogy szeretik. És a tologatás-vontatás mellett azért tud pár különös kunsztot, például menet közben is lehet liftezni a fülkével, ha hátra akarunk nézni, de a legdurvább, hogy az Aerotrac tud oldalazni is.

Az Aerotrak csak nekem batmobile, a többiek általában az 1986-os Alien 2 (magyarul A bolygó neve: halál, angolul Aliens) jellegzetes, négykerék-kormányzású katonai járművére asszociálnak. Az Aliens járműve nagyobb, mint a ferihegyi, mert a Heathrown kifejezetten 747-es Jumbók tologatására rendszeresítették. A filmforgatáshoz a 72 tonnás Douglas-Tugmastert jelentősen kikönnyítették, és megfelelő álfegyverzettel látták el.

 

Az M577 APC (páncélozott csapatszállító jármű)

Az eltelt több mint két évtized ellenére a Douglas-Tugmaster ma is létezik, és repülőtéri gépek mellett olyan különlegességeket gyártanak, mint ez az izé, ami képes a két tengelye közé fogni mondjuk egy lakókonténert, és úgy önjárni.

Nem olyan durván, mint a Csongrádi Ladacross rendezvényen tesztelt két fél-Wartburg (22 perc 40 után), de olyan 45 fokos szög körül tud előre sompolyogni. Nem csoda, hogy olyan robotháborús hangulata van. Lámpa jelzi, mikor vannak egy síkban a kerekek, akkor kapcsolhatjuk oldalazó menetre. Irányváltó és kézifékkar, meg lehet indexelni. Megyek egy kört. Most mit mondjak? Nem hasonlítható sem a szőlőkombájnhoz, sem a bányadömperhez, de élményben mellettük a helye.

A második körben már oldalazok egy kicsit, aztán kis bénázás után végigtolom a valamelyik Airbushoz való vonórudat a sárga vonalon, ami meglepően könnyű, legalábbis ahhoz képest, amilyen lehetetlen küldetés volt ízelt traktor mögé kötött ekével tolatni. Még megy egy kört Árpád, aki eddig fotózott, és Postás kolléga, aki csak léhűteni jött – hiába, az Aerotrac olyan az autóbuzinak, mint rockzenésznek Pamela Anderson: legalább egyszer meg kell hogy legyen.

Búcsút intünk tehát az Előtérnek, és a hóeltakarító részleg felé vesszük az irányt. Hóekék? Hát ja, mondjuk úgy, könnyű levezetés. Elvégre mi veheti fel a versenyt HAB5 high-tech precizitásával, Simon Protector könyörtelenségével vagy a kifutópálya markáns macsójával, az Aerotrackal? Minőségben legfeljebb holtversenyre jók a hóeltakarítók, de mennyiségre olyat tudnak, hogy az felér egy gyomorba rúgással. Megállunk a jó száz méter hosszú beton téglalap előtt.

Ez a hóekehangár szolgálna egy klasszikus, két Jumbó-s tömegszerencsétlenség esetén halottszortírozóul – hűthető, fűthető. De persze, mint már mondottuk volt, az az egyetlen halálos baleset volt itt, a 70-es években. Viszont, és most vegyünk egy mély lélegzetet, és énekeljük kórusban: minden eshetőségre fel kell készülni.

A Nagy Ferihegyi Túlbiztosítás-győztes akkor is a hóeltakarító-flotta. Belépünk a csarnokba: négy brutális méretű hóeke. Na, mondom, ezekkel már percek alatt le lehet tolni a kifutópályát. Bánkuti László hóeltakarítási alkirály nem érti, mi a fenét álmélkodok, kinyit egy ajtót, és szól, hogy erre tessék. Ez ugyanis csak valami előszobaféle volt, és ami a fő csarnokban van, az olyasmit vált ki az emberből, amit A halál 50 órájában érzett a parancsnok, amikor megmutatták neki a titkos Panzerdivisiont. Mercedes és Iveco hóekék a félhomályban, nyolc, kilenc, tíz, tizenöt – úristen, mennyi?!

A nehéztüzérség mellett komoly sztár a rombóló, az Unimog homlokmaró, amit láttunk már két hete az Unimog-találkozón is. Ez az, aminek utána kellett számolnunk, mert nem hittük el, hogy percenként ötezer tonna havat bír kikúrni a hóra; ezzel sikerült egyszer behóágyúzni egy hangár oldalablakait, és teleszórni a 4-es utat. Most, hogy beindítják, és mély, fémesen súrlódó, suhogó hanggal megindul felénk, számolás nélkül is elhisszük.

Összesen tizennyolc nagy teljesítményű gép – és természetesen a vontatott szerelvény nem számít bele, pedig egy Schörling vontatmányban, ami a hóeke által hagyott havat keféli fel és lövi oldalra, külön van egy V8-as Mercedes dízel, és a turbina akkora szelet csinál, ami egy elefántot is percek alatt megszárítana. Vagy öt méterre állok mellé a kezemben egy kóróval, László beindítja, a turbinaszél azonnal kitépi a kezemből, és a halott növény egy pillanat alatt a garázsajtóig repül.

Szakmailag itt természetesen ugyanaz az adrenalinfüggőség uralkodik, mint a tűzoltóknál, várakozásteljes izgalommal szippantanak a téli szélbe, várják már, hogy a hóekék lépcső alakzatban megindulhassanak, jobb szélen az Unimoggal, aki a többiek ekézményét hajigálja a távolba. Az egész évben csak pihengélő autókat ilyenkor a járműosztály dolgozói vezetik, akik egyébként szervizelnek, és nemcsak a gépekre büszkék, hanem a munkaszervezési rendszerre is.

A húszéves hóekéket egyébként szinte lehetetlen megkülönböztetni az újaktól: nap nem sütötte őket, temperált szárazságban töltik éveiket, máshol nem hakniznak, hiszen főállású hóekék. Ha tehát van hó, kölcsön sem adják őket mondjuk a közterület-fenntartónak, mert akkor úgyis szükség van rájuk Ferihegyen. Az egyik kifutópálya 3700, a másik 3100 méter hosszú. Széltében nemrég csökkentették a használt beton szélességét 45 méterre, ezt tolják tisztára fél óra alatt. Így lehet tehát az, hogy Ferihegy nem zár be, jöhet tűz, hó, terror, anthrax vagy vibrátor, mindenre felkészültek.