Az utasok mindig is kíváncsiak voltak a pilótafülkére, még ha nem is sokat értettek belőle. Egyszer egy nem túl eszes hölgy kívánta megtekinteni a repülőgép kezelőszerveit. Félrehúzta a fülke ajtaját takaró függönyt, és megkérdezte, bejöhet-e egy pillanatra.
- Hölgyem, annak semmi értelme.
- Ó, elnézést, nem tudtam, hogy nem lehet - felelte a hölgy, és távozni akart.
- Dehogynem lehet, de csak egy pillanatra bejönni, annak semmi értelme.
Belépni és kimenni? Maradjon, nézzen körül. A nőnek leesett az ejtőernyős papírtantusz, belépett, majd nézegetni kezdte a navigátor munkahelyét, a műszerfalon a számtalan mutatót, műszert.
- És ez... ezt hogy figyelik mind? - kérdezte értetlenül.
- Á, nem figyeljük. Igazából ezek nem is műszerek, csak egy tapéta az üveg mögött... látja, nem is mozdulnak a mutatók...
- Ó... értem... érthető, hiszen ennyi műszerre nem is lehet figyelni.
A nő ezek után az ablakon nézegetett kifelé. Odakint, mélyen alattuk zárt felhőtakaró, s úgy nézett ki, mintha állnának. A pilóta meg is kérdezte:
- Ugye, azt akarja kérdezni, hogy mióta állunk?
- Ööö... igen... pont erre gondoltam.
- Hát olyan... - ránézett az órájára - nyolc, nyolc és fél perce.
- Micsoda? - csattant fel a kapitány. - Nyolc perce vesztegelünk itt? Hát ezért állítottak meg? - Előrehajolt, jobbra-balra nézett, mintha keresne valamit odakint - Nyolc perc, és ezek sehol, hát mondhatom!
- Kik nincsenek sehol?
- Megállított minket a légi irányítás, mert keresztben áthalad egy másik gép, de az meg késik.
A droid arca felderült.
- Egy másik gép? Hát ezt le kell fényképezni! Azzal kirohant a pilótafülkéből, és ujjongva mesélte a többi utasnak, hogy hamarosan egy másik gép fogja keresztezni az útjukat. Abban a pillanatban a jobb oldali ülésekről felpattantak az emberek, és tódultak a kameráikkal a bal oldali ablakokhoz. Jó nagy tülekedés lett. A kapitány erre elkezdte a gépet balra dönteni, és beleszólt a mikrofonba:
- Emberek, mit művelnek! Felborulunk!!
Erre a droidok egymást taposva igyekeztek vissza a helyükre.



Szokás szerint civil látogatót fogadtak a pilótafülkében, egy nyolc év körüli kissrácot. Nézte tágra nyílt szemekkel a sok műszert, kart fogantyút, majd megszólalt:
- Én... én azt hittem, robotpilóta vezeti a gépet...
Mire a kapitány szögletes mozdulattal megfordult, ránézett, és így szólt:
- Mi is ro-bo-tok va-gyunk!
Azzal visszafordult, és mint egy robot, nyúlt a kapcsolókhoz, és hasonló hangon szólt a másodpilótához. Az is vette a lapot.
- Ma-gas-ság hu-szon-öt-e-zer...
- E-resz-kedj...
- Húsz-e-zer...
A kissrác nézte őket egy darabig, majd visszaszaladt a szüleihez, és elújságolta, mit látott.
- ... És képzeljétek el, egészen úgy néznek ki, mint az igazi emberek!



A helyszín ezúttal is egy pilótafülke, a szereplők pedig a pilóták és egy hülye utas, aki előrejött műszernézőbe.
- Egyet áruljon el nekem, pilóta úr. Azt még értem, hogy nappal hogy repülnek, hát ugye, látják a földet, hogy merre járnak. De ilyenkor, éjszaka hogyan? Hiszen nem látni semmit! A kapitány kimutatott az ablakon.
- Éjszaka még egyszerűbb. Látja, ott van két villogó fény a szárnyvégeken, egyszerűen azok között kell tartani a gépet. Az utas leesett állal nézett.
- Ahaaa... hát ez... tényleg egyszerű.