Lent a ködbevesző, párába folyó, vakító végtelenség; tejfehér tükör, melynek homorú szintjéről opálos fények villódznak: a tenger. Fönt a ködbevesző, párába folyó, vakító végtelenség; bódító színek tusakodása, kábult üresség, kontúrtalan messzeségek, valószínűtlen mélységek: az ég. Pár perce csak, hogy felkelt a nap és nincs még láthatár sehol — egyetlen, összefolyó káosz, ködlő bizonytalanság minden, mely elszédít és megzavar.

S e kettős végtelenség között egyetlen, sötét kis tárgy lebeg — egy pont, semmiség — de kemény, szinte szikrázó körvonalai dacosan mélyülnek bele a vonaltalan színek lágy tónusába. Két kifeszített kar s egy karcsú, kinyújtott törzs: — éles, merev és szegletes kontúrok, — s az egész, mintha mozdulatlanul, egy helyben állna, keményen beleékelve a rengő háttér foltjaiba. nem madár, mert tagjai mozdulatlanok és merevek és ó! üres belül; elején, fej helyett, sajátságos, áttetsző korong — vagy csak rémlik úgy? Valami kimondhatatlanul idegenszerű, élettelen szörny, lehetetlen valóság, ijesztő látkép: — súlyos és nehéz; nem él, nem vergődik s mégis ott lóg a lég közepén s fenyegetően sivít és zúg.

Ez Blériot: a repülő ember. Óránként száz kilométeres sebességgel fúrja a levegőt, de fix pont nem lévén sehol s mert nem súrlódik semmi alatta: mozdulatlannak érzi magát a végtelenben. De pár perc múlva fel fognak tűnni az angol partok és a Repülő Ember Dover mellett földre száll.

Nem akarom, mondotta a Természet, nem akarom. Nehéznek, otrombának alkottalak, hogy lent maradj a földnek porában és ne zavard meg a vizek és fellegek tiszta birodalmát. Sohasem szerettelek: küszködtél, viaskodtál velem, mióta létrehoztalak. Mostoha gyermekem voltál mindig. Özönvizeket, viharokat, tüzeket támasztottam ellened, hogy elsöpörjelek a földnek színéről: de te bárkát építettél a vizek fölé, belekapaszkodtál a vihar szárnyaiba és ravaszul, alattomosan igába szorítottad a tüzet. Félelmes ostoromat, a cikázó villámot, mellyel kis gyermekeimet rémítgettem: te fondorul kicsavartad a kezemből és talpad alá gyűrted, hogy versenyre kelj a rohanó szelekkel: te, akit nehézkesnek, utálatosnak, csúszómászónak formáltalak, hogy be ne érjed a nyúlfiút, akit többre becsülök nálad. Mégis birtokodba vetted a földet és hosszú, nyakas küzdelem után birtokba vetted a vizeket is. Mi forr még átkozott koponyádban? A levegőt nem fogod kicsikarni körmeim közül, mert azt a sasoknak és dalos madaraknak ítéltem. Lelöklek, visszarántalak, acélmarokkal átszorítlak! Torkodra fojtom a párát: a földre sújtlak, a porba nyomlak, összemorzsollak: ne merd elhagyni a rögöt, ó lázadó rög! Nem akarom! nem akarom!

Így szólt gondviselő Atyánk, a Természet és még egyszer utána rúgott Lathamnak, mikor az át akarta repülni a Manche-t. — Öregebb emberek ezt így mondták még két év előtt: az úristenke nem engedi föl a levegőbe a csúnya kis emberecskéket, mert többet akarnak, mint amennyit ő megengedett nekik.

A diadalmas ember!

Most forró frázisok remegnek szerte a levegőben: monumentális, nagy mondatok: nagyszerű, görög szavak jutnak eszünkbe. Párizsban újra feltámadt a Frázis és diadalmasan zeng át az Alpeseken. Párizsban már érzik a jelentőséget: mikor mi még csak magát a dolgot látjuk. Tudjátok-e, mi történt? Túlléptünk önmagunkon és olyan érzéseket teremtettünk magunkban, melyek nem adattak meg nekünk. Akartunk. Egy lépés az egész: még érezzük a remegő talajt magunk alatt, amint elrúgjuk lábaink alól — még forog velünk a világ — de íme, új ösztönök ébredeznek, bizonytalanul és mámorosan: az abszolút érzése, a határolatlan tér érzése, melyben nem kísér, nem csörömpöl utánunk sötét uszály gyanánt nehéz bilincsünk: a szívszorongató szédülés.

Okosan és hideg-magyarán, tárgyilagosan kellene beszélni: hát jól van no, egy új "közlekedési eszköz". De engedtessék meg nekünk, hogy egyetlen pillanatra ne csak megértsük, de érezzük a mámort, mellyel az első aviátorok áthasítják a levegőt; — hogy a nagy, szárnyas diadal pompázó, szárnyas szavakat juttasson újra eszünkbe (annyi hideg, frázistalan évek után!) — hogy franciák legyünk! Engedtessék meg nekünk a szép, a büszke, a súllyal lendülő, hallhatatlan frázis! mely jelentőséget ad a buta anyagnak s betölti értelemmel a puszta formát. Ó szép, hazug Frázis! Művészet — asszony!

Igen, művészet. Valami történni fog, valami forrongásban van. Új gondolatok ütik meg az agyat, újféle vágyak jönnek, új impressziókat várunk valamitől. Hm. Szeretnék aeroplánon ülni… véghetetlenül szeretnék. Magasan siklani a kék levegőben… furcsa felhőalakzatokon siklani keresztül… furcsa gyermek-álmok, elfelejtett érzések rémlenek. Alul a tó, a táj, alul a rengeteg. Házak, városok: — de íme, minden más, mint ahogy eddig ismertük: — a rengeteg egyetlen, zöld folt, — a házak, városok, felülről — új távlatok, perspektívák — — új gyönyörűségek új szépségekben…

Valamit hozni fog mindez. Olaszországban szerencsésen meg is bolondult már egynéhány fiatalember: madárkák, megrészegültek az örömtől, mely a kis szívecskéjüket eltöltötte. Nous déclarons que le splendeur du monde s’est enrichie d’une beauté nouvelle: le beauté de la vitesse. (Manifeste du futurisme.) No meg egyéb. Például, hogy az egész eddigi mindenség smafu és hogy csak a nyakleves szép és hogy harminc éven túl ecetbe rakandók az emberek. Dobognak és nyihorásznak a nemes csikók: éreznek valamit, s mikor csak éreznek, igazuk van.

De nem kell megvadulni. A halhatatlan Frázisnak súlya van és méltóságos, mint a szobormű. Bizonyos, hogy a repülő ember új szépségeket, a régi szépségeknek új árnyalatait fogja megismerni s lehetetlen, hogy ennek nyoma ne essék a lélekben. A festő, ki eddig csak a völgy árnyas szépségeit érezte rá a vászonra, meglátja bérctetőről a tengert — s új kéj serkenti új alkotásra. A költőt, kit lefojtott, érzelmes érzések ringattak — egyszerre forró, viharos szenvedélyek rohanják meg. A zenész új tulajdonságaiban látja meg az Embert a megfigyelő.

Emberi akarat, emberi bátorság — hódolattal üdvözöl a Művészet, melynek új szépségek felé új lehetőségeket nyitottál.