Demeter Csaba Boeing 737 első tiszt a cége összeomlásának napján, egész napos stressz után vállalkozott arra, hogy kirepüli aa Malév egyik Boeingjét Shannonba, a lízingcég európai bázisára. A posztban az ő engedélyével közlöm azt a beszámolót, amit eredetileg kollégáinak írt az utolsó Maléves repüléséről.

Előtte azonban engedjetek meg pár mondatot arról, miért nem gondolom, hogy mindez szentimentalizmus. Egyrészt azért, mert a légitársaság leállásával és a gépek kirepülésével egy igen komoly szakmai bázist is nélkülöznünk kell. Gondolhat bárki bármit a Malévról. Legyenek kellemes avagy kellemetlen élményei, tartozhat a rajongók táborába, de csatlakozhat azokhoz is, akik nem új jelenségként zsigerből csak fitymálják a légitársaság szolgáltatási színvonalát. Egy valamit el kell ismerni: üzemeltetési szempontból (azaz a repülés-üzem szakmai kritériumai alapján) a Malév mindvégig, még az anyagi vergődése közepette is a világ élvonalába tartozott / tartozik. Ez önmagában nagy teljesítmény.

Minden légitársaságot meg lehet vádolni azzal, hogy nem elég udvariasak az utaskísérők, vagy hogy ehetetlen a kaja a fedélzeten, kicsi az italválaszték (utóbbi európán belül mindegy is, különben), ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy a magyar légitársaságnál dolgozó műszakiak, fedélzetiek és pilóták igen komoly szakmai alázattal és odaadással végezték munkájukat. Márpedig, aki odaadással végzi a munkáját, annak minden oka megvan arra, hogy szomorkodjon kicsit, amikor egy korszak lezárul az életében. A Malév körül több ezer ember volt így, s Demeter Csaba F/O bizonyosan nincs egyedül érzéseivel. Minden elismerés megilleti őt és 27 kollégáját, akik hajnal óta fent voltak, hihetetlen stresszt éltek át, mégis részt vállaltak abból, hogy a gépek visszakerüljenek a jogos tulajdonosukhoz. Talán azért, mert így diktálja a becsület. Talán azért, mert tudták: ha bármilyen magayar cég bármit szeretne még ettől a lízingcégtől, akkor ez az elvárható minimum. Talán azért, mert még akkor is dolgozott bennük a szakmai felelősségérzet, amikor már tudták, hogy Vége a dalnak. De valószínűbb, hogy mindhárom egyszerre. Respect.

Kedves Barátaim, Kollégáim, Kedves Második Családom!

Mérhetetlen fájdalmat érzek legbelül és a mai napig nem tudom elhinni hogy ez tényleg megtörtént. Megtörtént és ÍGY történt meg. Nagyon sokáig bíztam reménykedtem abban, hogy lesz megoldás de péntek reggel telefonra keltem melyet először nem akartam elhinni. MEGÁLLT A CÉG :-(

Rettenetes lehetett ezt eldönteni és kimondani hogy VÉGE. Elkeseredettség, düh és sokk hatása alatt mentem ki és pakoltam a szekrényemet. Akkor kezdték keresni azokat a pilótákat akik visszarepülik a 737-eseket a bérbe adónak, tulajdonosnak, és nyilván az első reakciója mindenkinek az volt hogy nem, szó sem lehet erről. Miért mi adjuk az utolsó mindent eldöntő döfést magunkba?????

Aztán valamelyest tisztultak a gondolatok, eljutottak az információk, a fontos információk és úgy döntöttem, döntöttünk, hogy részt szeretnék venni ezen a repülésen. De ez nem csak az volt. Du fél 5 körül gyülekeztünk a CREW CENTERBEN. Nevetgéltünk örültünk egymásnak izgalommal vártuk a dolgot. Aztán irány az APRON. Mindenki elfoglalta a számára kijelölt repcsit a szép, és talán akkor mindenki számára a legszebb fehér madarat a kék orrával, és a legszebb logóval a farkán amit valaha láttam.

Akkor már nem voltunk vidámak, de a feladatra való koncentrálás, a kiszolgálás szervezése feledtette velünk az érzéseket. De ahogy Végignéztem az egymás mellett sorakozó gépeket belül éreztem: ez nem jó így. Nagyon nem jó :-(

Elindultunk szépen egymás után sorban elköszönve kihangsúlyozva a járatszám előtti hívójelet MALÉV. MALÉV. Jó érzés volt :-) Az út sima volt, kaptuk a 300-400NM direct-eket mintha Ők is tudták volna, nem biztos hogy lesz még alkalom segíteni. Pedig nem kellett időre menni, nem volt utas csak mi ketten. A kapitány és első tiszt. És a madár, a fehér madár kék orral, BLUE NOSE.

Éjfél körül megérkeztünk EINN-be sorban egymás után szálltunk le szépen meggurítva, ezzel is tisztelegve az elmúlt időszak felett. Megálltunk egymás után, sorban guruló utakon, állóhelyeken, leállítottuk, kipakoltunk, kikapcsoltuk a fényeket. Sötétbe burkolóztak a gépeink. Szörnyű érzés volt, OTT KELLETT HAGYNI ŐKET.

Reménykedtünk még hátha jön egy telefon, GYERTEK HAZA GÉPESTÜL ez csak egy álom, vagy egy rossz vicc volt. De nem jött ilyen. OTT MARADTAK. Mindegyik. :-(

DASH-sal jöttünk haza, LQD a retró. Szuper jó kis gép fantasztikus személyzettel. Összeszedtük magunkat, beszálltunk de a hangulatunk egyre rosszabb volt. Tudtuk merre fogunk kigurulni. És tudtuk: nem lesz jó a látvány de mindenki erősnek érezte magát. Ekkor már volt, aki 24 órája volt ébren, de abban a pillanatban a fáradtság volt a legkevésbé fontos, meghatározó. Néztem az ablakon kifelé és megláttam a mi madarainkat. Az épületek fényei, művészi szépséggel rajzolták kis a sötétségben a Boeingok sziluettjét. A logó már nem látszott.

Mintha igy lett volna megkomponálva. PICSÁBA... Potyogtak a könnyek.....Senki, szerintem senki nem tudta magában tartani.

Torokszorító, fojtogató érzés volt elgurulni és felszállni. Mintha a szívünkből téptek volna ki egy darabot. „NEM HISZEM EL HOGY ITT KELL HAGYNI ŐKET”, hogy van ez? Hát így. Ha most beszélnem kellene nem tudnék :-( 12 éves koromban döntöttem el hogy ezt szeretném csinálni, igy szeretném csinálni, ITT szeretném csinálni és ilyen emberekkel szeretnék együtt dolgozni. Sikerült, ha nem is nagyon sokáig de azért sikerült.

Köszönöm nektek a feledhetetlen 9 évet, és Örülök hogy részese lehettem a Magyar Nemzeti Légitársaságnak, a „MA”gyar „LÉ”giközlekedési „V”állalatnak. Remélem még dolgozhatok veletek, mellettetek, EGYÜTT, a légi iparban egy Nemzeti légitársaságban. Hát ez jár a fejemben most és még egy ideig biztosan. 29.-ik órája vagyok fent de nem tudok aludni.

egekura.nolblog.hu